2016. február 10., szerda

4. fejezet - Vihar előtti csend...

Kényelmesen felöltözve, magához vette slusszkulcsát és fekete lencséjű napszemüvegét, majd elindult a bejárat felé. Fogalma sem volt arról, hogy kik szállhattak meg a szállodában, hogy ki bámulta meg annyira az erkélyen, azonban mégsem fél attól, hogy bárki is felismerné és lerohanná. A női liga nem volt annyira elterjedt külföldön, így nyugodtan sétált ki az ajtón, majd bezárva azt is, a lift felé indult. Megállva a fém ajtók előtt, megnyomta a hívó gombot, és várt, míg pillanatokkal később valaki mellé sétált.
– A földszintre? – Kérdezte meg a másik utastól, mikor bementek a felvonóba.
– Igen – kapta a választ. A mély férfi hang felkeltette az érdeklődését, főleg, hogy rögtön hallotta, hogy akcentussal beszéli az angol nyelvet, ennek ellenére semmi jelét nem mutatta érdeklődésének.
Megnyomva a nullát ábrázoló gombot, pár másodperc múlva már hallhatták is a jellegzetes pityegést, majd az ajtók is széthúzódtak. Lara egyenesen a recepciós pult felé indult, ami mögött egy másik nő állt. Rövid fekete haja volt, míg zöld szemeivel az érkezőket követte.
– Jó reggelt! Múlt éjszaka érkeztem és akkor nem jelentkeztem be. Reggeli után megfelelne, ha elintéznénk? – Kérdezte kedvesen a nőtől.
– Természetesen, ön az egyetlen külsős vendégünk a csapaton kívül. – Meglepve nézett maga mögé, ahol több piros felsőben és kék melegítőben lévő ismert focistát látott.
– Köszönöm, akkor reggeli után jövök is.
Mosolyogva fordult meg, majd elindult a férfiak után a folyosón. A világos színű falakon különböző festett tájképek lógtak, melyek minden bizonnyal a környékről készülhettek. A hófehérre festet üveges ajtók nyitva álltak, melyen besétálva, azonnal körbe is nézett, miközben egy pillanatra abbamaradt a halk morajlás. A helyiség még nem telt meg, pár játékos álldogált az étellel megpakolt asztalok előtt.
– Jó reggelt kisasszony! – Köszönt rá az ajtó mellett álló fiatal fiú.
– Jó reggelt.
Tovább sétálva, magához vett egy tányért, majd a még álmos ábrázatú férfiak mellé érve, végig nézett a feltálalt ételeken. Úgy érezte, mintha csak egy idegenbeli mérkőzésre utazott volna, ahol az előírt étrend szerint kell enniük. Megszokott mozdulatokkal szedett a rántottából, vett el két szelet barna kenyeret, majd a terasz felé sétált, ahol lepakolt az egyik napsütötte asztalhoz. Visszasétálva, egy pohár tejet töltött magának, majd a közeli állványra tett újságok közül kiválasztott pár angol napilapot. A legfelső címlapját tanulmányozta át, miközben az asztalok között lavírozott, nem is törődve azzal, hogy újra magán érezte a figyelő tekintettet, amelyet reggel.
Alig foglalt helyet és hajtotta szét az újságot, mikor megszólalt nadrágja zsebében a telefonja. Meg sem nézte, hogy ki keresi, csak fogadta a hívást és a füléhez emelte a készüléket.
– Haló?
Szia, Lara! Mi újság az osztrákoknál? – Érkezett a kérdés a vonal másik végéről, miközben már el is mosolyodott. Évek óta ismerték már egymást a férfival, barátok voltak, a média szerint még többek is, ezt azonban mindig cáfolták.
– Tegnap elég későn értem ide, most pedig épp reggelizni készülök – válaszolt, majd hátra dőlve a székében, előre nézett, míg az addig üres asztalokhoz, lassan kezdtek el szállingózni a vendégek. – Te mikor jössz?
Holnap reggel fog leszállni a gépem, olyan nyolc óra körül.
– Most azt szeretnéd, ha érted mennék?
Hát örülnék neki. – A kijelentést hallva, csak megforgatta a szemeit.
– Ez nagyon sokba fog neked kerülni… ha már itt tartunk, egyáltalán hol fogsz megszállni?
A francba…
– Azt ne mond, hogy megfeledkeztél erről is? – Nem volt szüksége a válaszra, hiszen nagyon jól tudta, hogy mi lenne az, ami miatt már kuncogott. – Még szerencse, hogy a belépők nálam vannak, papi.
Szórakozz csak nyugodtan, de holnap úgy se fogsz, ha már ott leszek. – A morcos hangot hallva, hangosan felnevetett, amire újfent magán érezte a körülötte lévők pillantásait.
– Nagyon megijedtem, de most leteszem. Éhen halok. Szia, Tom.
Jó étvágyat. Szia!
Az asztalra téve a mobilt, már épp neki látott volna a reggelijének, mikor ismét csörögni kezdett a mellette heverő készülék. Meg se nézve, gondolkodás nélkül utasította el a hívást, nem is törődve azzal, hogy talán valami fontos miatt kereshetik. Az asztalra téve a telefonját, kizárt minden zavaró tényezőt és neki látott a reggelijének.
Percekkel később, amikor végzett az evéssel, kezébe vette a pohár tejet, majd hátra dőlve székében, lehunyt szemekkel élvezte a melengető napsugarakat bőrén. Újfent érezte magán a tekinteteket, egyedül azonban csak arra az egyre tudott odafigyelni, amelyet reggel is magán érzett. Különös volt az egész, hiszen nem értette, hogy miért keltette fel ennyire minden érzékét ez az idegen. Ráadásul ott volt a vőlegénye is, akinél ezt sose tapasztalta, ezen gondolatát pedig igyekezett minél mélyebbre elrejteni gondolatai között, hogy soha többé ne kerüljön elő onnan.
Letéve az immár üres poharat, könnyedén felállt helyéről, majd zsebébe csúsztatva telefonját, elindult a parkoló felé a teraszon át. Kiérve a fehér kaviccsal borított útra, azonnal szembe tűnt neki a hatalmas busz, mely nagy részét a piros és sárga szín kombinációja uralta. Meglepte ugyan a dolog, így viszont őt biztosan békén fogják hagyni a fotósok és a riporterek. Elérve terepjárójához, feloldotta a riasztót, majd kivette belőle a maradék csomagját. Újra bezárva, visszasétált a szállodába, egyenesen a recepcióhoz.
– Elnézést!
– Egy pillanat, és végzek is – mondta a fekete hajú nő, majd visszament a tőle pár lépésre álló spanyol férfihez.
– Rosszul láttok, vagy tényleg te vagy az Lara? – Meglepve fordul az ismerős hang irányába, majd ahogy meglátta a kérdezőt, elmosolyodott.
– Te mit keresel itt Daniel? – Kérdezett vissza, miközben megölelték egymást a férfivel.
– A pult mögött álló nő miatt vagyok csak itt, egyébként messze elkerülném ezt a felhajtást.
– Ha már itt vagy, akkor igazán megcsinálhatnád a papír munkákat. Tegnap este már nem volt erőm bejelentkezni – mondta, míg a fekete hajú férfi besétált a pult mögé. – Ha lehetne gyorsan, mert szeretnék benézni a városba is.
– Értettem asszonyom. – Csak megforgatta a szemeit, nem is törődve azzal, hogy rajta szórakozott a másik. – A szobaszámod is kellene.
– Kétszáztíz – válaszolt, miközben rápillantott a telefonjára.
– Itt írd alá. – Tett le egy papírt és egy tollat Lara elé. – Gondolom, végig maradsz?
– Eddig így van a terveimben. – Nyújtotta vissza a már-már fekete szemű férfinak az aláírt lapot. A mozdulatának köszönhetően hosszú ujjú felsője felcsúszott karján, így részben láthatóvá vált az ott lévő tetoválás, amit a közelében álló spanyol játékos megbámult. Valamiért zavarta a rá fókuszáló szempár, aminek köszönhetően sietve húzta vissza a fehér anyagot. – Ha német-olasz döntő lesz, megyek haza azonnal…
– Ezen valahogy már meg se lepődök. Egyedül jöttél?
– Tudod jól, hogy Bryan nem szereti a focit. Holnap viszont már itt lesz Tom, így nem kell egyedül kimennem – válaszolt.
– Értem. Ezt neked hagyták itt. – Nyújtott át egy vaskosabb csomagot, melyre a neve volt felírva.
– Biztosan a belépők lesznek. – Vette át a csomagot, majd kibontotta azt. Belenézve rengeteg nyakba akasztós belépő kártyát látott, amikkel könnyedén be tudnak jutni a különböző mérkőzésekre.
– Ma melyikre mész ki?
– A spanyolra. Valamiért a svéd-görög meccs nem vonz annyira – válaszolta, miközben még mindig a fehér boríték tartalmát tanulmányozta.
– Tom nem a Bundesligában játszik? – Kapta az újabb kérdést, amire már felemelte tekintetét.
– De, és pont ezért kell majd kimennem a német meccsekre. – Grimaszolt válaszadás közben, amire csak újfent nevetni kezdett Daniel.
– Erre aztán kíváncsi leszek! – Próbálta abbahagyni a kacagást, miközben melléjük sétált az eddig spanyolul társalgó nő. Érdeklődve nézte Lara, ahogyan védelmezően karolja át a törékeny testet, majd egy gyors csókot váltanak. – Lara, szeretném neked bemutatni a barátnőmet, Nicole-t.
– Örvendek. – Nyújtotta a kezét, míg mindkettőjük tekintetében boldogság csillogott.
– Örülök, hogy végre találkoztunk. Már nagyon sokat hallottam rólad – jelentette ki kedvesen a nő.
– Remélem, csak jókat. Jut eszembe, lenne egy kérdésem?
– Mi lenne az?
– Az egyik barátom nem foglalt magának szállást. Gond lenne, ha pár napig a kanapén aludna? – Remélte, hogy nem fog gondot okozni, mivel így is elég nehéz lesz kiadó szobát találnia Tomnak.
– Beszélek majd a csapat edzőjével, de szerintem nem lesz semmi kifogása. Amint megtudok valamit, szólni fogok neked.
– Köszönöm! Ha megbocsájtotok, ezeket most felviszem, aztán körbe nézek a városban. – A vállaira véve sporttáskáit, mosolyogva köszönt el a pártól. – Sziasztok.
– Szia, Lara.
A lifthez sétálva, nem kellett sokat várakoznia, mivel azt már valaki más hívta. Amint szétnyíltak az ajtók, az ott álló férfi maga elé engedte, majd amint ő is besétált, már nyomta is meg a kettes gombot. Ez ugyan egy picit meglepte, de ahogy maga mellé pillantott, már nem is volt kérdése, hiszen reggeli útitársa állt tőle pár centire.
Alig telt el egy perc, mikor már ki is sétáltak a fémszerkezetből és egyenesen a lakosztálya irányába indult meg. Odaérve, előhalászta zsebéből a szobakulcsot és már rakta is volna be a zárba, mikor meghallotta a közelben a zörgést, aminek irányába nézve újfent megdöbbent. Valamiért nem gondolt arra, hogy a mögötte sétáló spanyol férfi lakik a szomszédban, aki reggel az erkélyen és az étkezőben is annyira megbámulta, aki ráadásul a kedvenc angliai csapatában futballozott.
Elfordítva a kulcsot, belépett a bejáraton. A nappaliba sétálva, lerakta táskáit, majd leguggolva, szétcipzározta mindkét táskát és elkezdte átnézni, hogy mi mindent rakott el. Rengeteg az edzéséhez szükséges ruhadarabot és cipőket talált, és már fel is akart lélegezni, hogy mindent sikerült elpakolnia, mikor szembetűnt számára, hogy valami mégis hiányzik.
– A fenébe! Kosárlabdát elfelejtettem eltenni. – Szidta saját magát, majd sóhajtva hunyta le szemeit.
Felegyenesedve, előkereste pénztárcáját, majd zsebre téve azt is, újra útnak indult. Bezárva az ajtót, a lifthez sétált, ahol pár játékos vidáman társalgott. Rögtön elmosolyodott, ahogyan eszébe jutottak azon emlékei, amikor a csapatával volt valahol, ahol mindig ők voltak a leghangosabbak. Természetesen a lányokkal is vidáman telt az idő, mégis más volt, mikor még a srácokkal játszott egy csapatban.
A hideg falnak dőlve, csendesen várta, hogy megérkezzenek a földszintre. Kisétálva a felvonóból, útközben még megállt a recepciónál, ahol leadva a kulcsát, a bejárat felé haladt tovább. Kiérve az épületből, pillanatokra megállt lehunyt szemekkel és élvezte a napsugarak melegét, végül szemei elé húzva napszemüvegét, terepjáróját vette célba. Útközben látta, hogy nemcsak ő készül elmenni, hiszen a busznál várakozó tömegnél sporttáskákat látott. Beülve a volán mögé, a kezében slusszkulcsot bedugta az önindítóba, majd elfordítva azt, be is indult a Cadillac. Mielőtt még sebességbe tette volna a váltót, a rádióhoz hajolva, újra elindította a tegnap is hallgatott cd-t, mely hangosan dübörgött fel. A dallamot dúdolva, kötötte be magát, majd kiállva a parkolóból, elindult a város felé.

***

Az idő már késő délután felé járt, ennek köszönhetően a külvárosi szálloda az ürességtől kongott, hiszen lakói már a mérkőzés helyszínén tartózkodtak. A parkolóban megálló szürke terepjáró tulajdonosa, bosszankodva szállt ki a volán mögül, amit az égen látott szürke felhők csak tovább fokoztak. Sietve ment hátra a csomagtartóból, majd ugyanígy vette ki belőle a két méretes szatyrot. Nagy nehezen sikerült lecsuknia az ajtót, végül bekapcsolva a riasztót, a hotel felé indult meg, melynek bejáratán épp akkor sétált ki Daniel és Nicole.
– Sziasztok – köszönt nekik Lara.
– Látom, találtál egy sport boltot is – jelentette ki a férfi, amin mindhárman elmosolyodtak.
– Mindenképp akartam egy kosárlabdát, de mint kiderült, az eladó srác nagy kosárlabda rajongó és felismert. Ahogy elmondtam, hogy a tornára jöttem, adott ajándékba egy hivatalos labdát – felelte ártatlan arccal.
– Ennyit arról, hogy pihenni jöttél. – Aki ismerte az tudta jól, hogy végül úgy se tud egy helyben ülni, és hamarosan neki fog kezdeni a saját magának kreált edzéseknek.
– Ismersz, viszont most megyek, mert már így is késésben vagyok. Sziasztok!
– Szia és jó szórakozást – köszöntek el egyszerre a távozó fiatal nőtől. – Remélem, azért az újságírók még nem derítették ki, hogy itt szállt meg.
– Ugyan édesem, ezt Lara apja is tudta, hogy nagyon hamar ki fogják deríteni, mert a lánya képtelen nyugton maradni. – Karolta át Daniel kedvese vállát, majd egy puszit adott homlokára. – Sőt, ha Tom vele lesz, akkor benne lesznek a legtöbb újságban. Ez ellen nem tehetsz semmit sem, ráadásul már hozzá van szokva a felhajtáshoz.

***

Az ódon templom óramutatója lassan elérte a hatos számát, így harangok hangosan kondultak fel, azonban az Innsbruck utcáin hömpölygő ember tömeg hangoskodása, elnyomta mindezt. A stadion környékén még mindig rengetegen voltak, míg mások a szurkolói zóna felé tartottak, hogy az ott felállított óriás kivetítőn kövessék figyelemmel a mérkőzést. Izgatottan várták a kezdő rúgást, miközben a stadionban lévő kommentátorok már fel is konferálták a gyepre felsétáló csapatokat az otthon ülők számára.
– A két csapat már fel is sorakozott a pályán, hogy meghallgassák a nemzetük himnuszát – kezdtek el beszélni a mikrofonokba a férfik, amit világszerte hallhattak a tévéken és rádiókon keresztül az emberek. – Már csak pillanatok kérdése és kezdetét veszi a spanyol-orosz mérkőzés, de előtte hallgassuk meg a nemzeti dalokat.
A többezres stadionban szinte mindenki felállt, hogy elénekeljék a himnuszt, ezzel is buzdítva a játékosokat. Jól látszódott, hogy a spanyol szimpatizánsok vannak többségben, amelynek köszönhetően félelem keltően erőteljes lett az énekük, melynek nyomába sem érhetett az ellenfélé. Amint megtörténtek a kézfogások és a pénzfeldobás, kezdetét is vette a D csoport első mérkőzése, mely hatalmas csatát ígért a nézők számára.

2016. január 25., hétfő

3. fejezet - Mikor minden elkezdődik...

Az éjszaka csendjét a leszálló repülőgép zaja zavarta meg. Hiába volt már késő, még mindig sokan érkeztek a reptérre, hogy naponta kimenjenek egy-egy meccsre. A városból nem sokan utaztak tovább, hiszen Salzburgban is rendeztek csoportmérkőzéseket, főleg azok maradtak, akik a D csoportban lévő nemzeteknek szurkoltak. Hiába Amerikából jött a gép, sok drukker szállt le, rajtuk a kedvelt válogatott meze, sálja vagy egyéb ruhadarabjai voltak.
– Szia, apa – köszönt a telefonba egy utas leszállás közben. – Éppen most érkezett meg a gép.
Szia, kicsim. Gondolom, akkor nem volt semmi baj.
– Nem. A hotelt akkor lefoglaltad? – Kérdezte a barna hajú nő.
Igen. Rottenmannban, a külvárosban van egy remek hotel. Nincs tőle egyik város sem messze, hamar oda fogsz érni a meccsekre. A jegyek a recepción lesznek.
– De ugye van kosárpályájuk? – Tette fel következő kérdését.
Azt mondták, hogy van. És még annyit, hogy a jegyeket én kaptam volna, ezért a nem a szurkolók közé szólnak.
– Értem. Amúgy is biztos felismert volna egy-két riporter vagy újságíró. – Gondolkodott el a hallottakon. – De most megyek, mert még a kocsit is meg kell keresnem.
Rendben kicsim, vigyázz magadra!
– Oké, szia – köszönt el apjától Lara.
A barna hajú nő lassan sétált be az épületbe, ahol sokan mozgolódtak, míg szinte mindenhol piros és fehér mezes embereket látott. ami nem is volt csoda, hiszen másnap spanyol és orosz mérkőzés is lesz. Pár másodpercig még elidőzött tekintete a díszes társaságon, melyben látott nőt és férfit, gyereket és időset egyaránt. Lassan megindult a csomaghordozó szalag felé, ahonnan elvette két sporttáskáját és egy bőröndjét. Miután megbizonyosodott róla, hogy az övéi, a recepció felé vette útját.
– Jó estét – köszönt illedelmesen a pult mögött ülő nőnek. Fehér blúz volt rajta, nyakában sötét kék kendővel, míg haját egyszerű kontyba fogta fel.
– Jó estét, kisasszony. – Viszonozta ugyanolyan kedvesen, habár Lara most sem tudta, hogy kedvességből vagy kötelességből teszi ezt. Pillanatnyi elmélkedéséből egy kérdés verte ki. – Miben segíthettek?
– Lara Hamilton vagyok. Amerikából érkeznie kellett egy Cadillac Escalade típusú szürke telepjárónak – válaszolt a kérdésre, miközben látta a nő csodálkozó tekintetét, miközben az adatokat gépelte be a számítógépbe. Biztos nem minden nap tapasztal ilyet, hogy valaki egy autót hozat ide, főleg nem repülővel és Amerikából.
– Igen. Megérkezett – mondta, miközben egy már kitöltött nyomtatványt rakott a pultra és egy tollat. – Itt írja alá, kérem. Ez egy igazolás, hogy átvette tőlünk a járművet, ha ezzel meg is van, akkor a kollégám megmutatja, hol fogja találni az autóját.
– Köszönöm – felelte, miközben aláírta a dokumentumot. Miután visszaadta a nőnek, egy férfi jelent meg mellette. – Viszlát.
– Köszönjük, hogy velünk utazott, és jó pihenést – mondta gépiesen a pult mögül.
Lara követte a férfit, aki egy ajtón lépett ki a hatalmas váróteremből. Átlagosa, fekete hajú és barna szemű srác volt, aki két évvel lehetett idősebb nála. Sötét színű öltönyt viselt, nyakkendője pedig épp olyan színű volt, mint a recepciónál ülő nő sálja. Egy fedett parkolóba sétáltak át, ahol rengeteg autót látott, ennek ellenére szinte azonnal kiszúrta sajátját, mely kiemelkedett kisebb gépjárművek közül.
Elismerésként kapta kocsit, a tavalyi évadzáró gálán, hiszen ő lett az év játékosa. Egészen biztosan másnak adta volna, mivel nem egyedül nyerte meg a bajnokságot, más is megérdemelte volna. Ennek ellenére imádta, pont az igényeinek megfelelően alakították át, aminek nem tudott nemet mondani. A kicserélt hangszóróknak köszönhetően, sokkal élvezetesebb voltak a zenék, amiket imádott hallgatni.
Megállva a terepjáró mellett, megnyomta a riasztót, melynek köszönhetően a lámpák két villanása jelezte, hogy már fel is oldódott a zár.
– Hűha, ez nem semmi! – Kiáltott fel félhangosan. – Várjon, segítek – jelentette ki, miközben berakta a bőröndöt a csomagtartóba. Lara a válláról leemelte a két táskát, majd nagy nehezen lehajtotta a csomagtartót.
– Hol tudok kimenni? – Kérdezte, miután végzett teendőivel.
– Pont szemben van a kijárat – válaszolta a férfi, majd megindult a hatalmas ajtó felé, hogy kinyissa azt. – Gondolom, ön is az Eb-re jött.
– Arra is, de legfőképpen pihenni. Egy hosszú szezon után jól esik egy kis kikapcsolódás.
Lara beült a hatalmas autóba, amiben szinte elveszett. Beindította azt, majd lassan és óvatosan elindult a kijárat felé. Örült annak, hogy nem kell a többi autó között vezetni, mert már hozzászokott a széles utakhoz, itt pedig keskeny volt a meghagyott hely. Mikor elérte a már kinyitott ajtót, megállt, megnyomva az ablakemelőt, az üveglap lehúzódott.
– Köszönöm, hogy segített – mondta a srácnak Lara, aki elmosolyodott.
– Szívesen – felelte. Kedves volt, pedig nem is tudta, hogy ki is volt ő. – És jó szórakozást!
– Azt hiszem, az meglesz – mondta még mosolyogva, majd kigurult végleg az épületből, és elindult a város felé.
A külső parkolóba érve, lefékezett, majd beépített GPS-hez hajolt, és elkezdte rajta keresni a várost, ahol a szálloda volt. Nagy nehezen megtalálta Rottenmannt a térképen, amit bejelölve, újra elindult a kitűzött célja felé.
– Még jó, hogy programoztak bele Európa térképet is. – Gondolkodott hangosan, majd egy cd-t rakott a lejátszóba, és hamarosan felhangzott a Nickelback-től a Rockstar. Ezt a számot kifejezetten szerette, ezért még hangosabbra vette. – Remélem, hamar odaérek.

***

Csend honolt a vidéki tájon, melynek nyugalmát csak néha zavarta meg az el-elsuhanó autók zaja. Ahogy elhaladtak, minden visszatért a percekkel korábbi állapotba, aminek némaságát a korom sötét csak még jobban kihangsúlyozta.
A lassító terepjáró hamarosan le is tért az országútról, majd keskenyebb aszfaltú úton haladt tovább, melyet két oldalról fák vettek körül. Percek múlva egy masszív kapu állta útját a szürke kocsinak, melyet két kőoszlop fogott közre. A vezető felőli oldalon, másfél méterre magasodott ki a kaputelefon, így lehúzva az ablakot, megnyomta a rajta található gombot a sofőr.
Jó estét! – Szólalt meg másodpercek múlva egy női hang. – Miben segíthetek?
– Jó estét, Lara Hamilton vagyok. A nevemre lett foglalva egy szoba – válaszolt lassan. Elfáradt, a hosszú út teljesen kimerítette.
Egy pillanat… meg is találtam a foglalását. Máris nyitom a kaput.
– Köszönöm – mondta már csak magának.
Szinte azonnal működésbe lépett is a szerkezet, így megkönnyebbülve lépett rá a gázra, hogy végre elérje a célját. Kifejezetten örült annak, hogy elsőre sikerült megtalálnia a szállodát, hogy nem kellett tovább bolyongania a kihalt úton és nem is kell tovább vezetnie.
A bekötőút hosszú volt és kanyargós, talán öt percig is eltartott, mire kiegyenesedett, és a végén meglátta a kivilágított épületet. A távolból a falakat sárgásnak látta, megannyi ablakkal, amelyekben itt-ott égtek még a lámpák, tovább azonban nem tudott szemlélődni, mivel hamarosan elhaladt mellette. Figyelmét a parkolóra terelte, ahol rögtön talált is egy helyet, ahol meg is állt. Kiszállva, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, majd a csomagtartóhoz sétálva, kivette onnan bőröndjét. Lezárva a riasztót, körül se nézve, egyenesen a bejárat felé indult, túl fáradt vol ahhoz, hogy bármi mással foglalkozzon azon kívül, hogy minél előbb megkapja a kulcsait és végre elfoglalja a lakosztályát. Besétálva a széthúzódó ajtón, nem pillantott körbe, csak a pulthoz sétált, amely mögött egy szőke hajú nő ült.
– Jó estét, ön minden bizonnyal Hamilton kisasszony – köszöntötte kedvesen a recepciós. Annyi idős lehetett, mint ő, barna szemeiből melegség áradt.
– Igen, ha nem lenne gond, majd holnap aláírnék mindent, de most már szeretnék aludni – jelentette ki, míg próbálta elnyomni ásítását.
– Rendben. A kettőszáztízes lakosztály az öné, és ahogyan kérték, erkéllyel is rendelkezik – mondta, miközben a pultra tette a szobakulcsot. Lara csak elmosolyodott a mondat befejezésén, ebből tudta, hogy az édesapja minden apró részletre odafigyelt. Most legalábbis már igyekezett, nem úgy, mint régen. – A második emeleten találja. A hordár majd segít felvinni a csomagjait, és…
– Nincs rá szükség, egyedül is fel tudom vinni a bőröndöm. – Ezzel már el is indult a lift felé. – Köszönök mindent.
– Nincs mit, kisasszony – felelte a nő.
– Kérem, csak szólítson Larának, és nyugodtan tegezzen – mondta, miközben beszállt a liftbe. Nem hallotta, hogy érkezik-e valamilyen válasz, csak a fémszerkezet rideg ajtaját látta már.
Megnyomva a kettes gombot, lassan el is indult a gépezet, így várakozva dőlt neki a hideg falnak. Lehunyva szemeit hallgatta a halk zúgást, amikor is megszólalt telefonja, mely kiragadta a nyugalomból. Lassan húzta elő zsebéből, majd ahogy elolvasta a kijelzőn megjelenő nevet, rögtön fel is élénkült.
– Szia – köszönt bele a készülékbe. Ajkai szélén egy halvány mosoly jelent meg, mikor meghallotta a hívó fél hangját.
Szia, drágám. Már meg is érkeztél? – Kérdezte a férfi, aki New Yorkban maradt. Évek óta egy pár alkottak, még a gimnáziumban ismerkedtek meg.
– Igen, lassan már a szobámban vagyok és… végre lepihenhetek – mondta egy ásítás közepette.
Akkor minden rendben? – Furcsa zajokat hallott a háttérből, amit egyáltalán nem értett, hiszen úgy tudta, hogy az otthonukban fogja tölteni az estét, nem máshol.
– És nálad? Elég furcsa zajokat hallok. – Ahogy befejezte mondatát, abba is maradtak és már ő sem találta érdekesnek.
Minden rendben van édesem, de te menj aludni, mert a végén még a liftben töltöd az éjszakát – válaszolt, miközben mosolygott, amit Lara látatlanból is tudott.
– Nem, lassan megérkezek az ajtóhoz. Elég vicces lenne, ha nem tudnék eljutni az ágyig. – Az ajtók számait figyelve haladt a lifttől jobbra.
Értem, de most mennem kell. Holnap beszélünk, szia – köszönt el tőle gyorsan a férfi.
– Szia. – Már csak a búgó hangtól tudott elbúcsúzni. Nem értette a hirtelen elköszönés okát, azonban kimerültsége nem is engedte, hogy tovább törődjön ezzel, még ha esze ezt is akarta. Ahogy meglátta a keresett számot szinte a folyosó végén, megkönnyebbülve sóhajtott fel. – Végre.
A zárba helyezve kulcsát, elfordította azt, kattanás jelezte a ki nyílását. Benyitva a szobába, a sötétség mellett kellemes illat fogadta. Lassan sétált be, nem kapcsolva fel egyetlen lámpát sem, csak az ágyat akarta megtalálni. Egyenesen sétált a nappaliként szolgáló helyiségbe, amelynek néhány pontját megvilágította a beszűrődő fény. Már épp ledőlt volna a kanapéra, mikor meglátta szeme sarkából a nyitott ajtót, felé fordulva pedig fel is sejlett előtte a hívogató franciaágy. Gondolkodás nélkül indult meg felé, útközben lerúgva magáról a cipőjét, majd nemes egyszerűséggel bedőlt a paplanok közé és már át is lépett az álmok birodalmába.

A nap lassan kelt fel a hegyek mögött, előidézve ezzel az emberek ébredését. A város ugyan még aludt, de órákon belül elözönli majd a drukkerek színkavalkádja. Rengetegen érkeztek a mérkőzésekre, Rottenmann is tömve volt a szurkolókkal, azonban a város külterületén elhelyezkedő szálloda csöndes volt tőlük, hiszen az őrzött szálláshelyen ők nem szállhattak meg.
Az egyik lakosztály jelenlegi tulajdonosa éppen ébredezett, fejét lassan dugta ki a takaró alól, majd nézett rá az éjjeliszekrényen elhelyezkedő órára. A készülék számlálóján a hetes számot látta, amire visszahanyatlott, mert ugyan ilyenkor szokott általában végezni a futással, viszont még mindig túl kimerültnek érezte magát. Újra felnézve az ággyal szemben egy komódot látott meg felette egy plazma tévével, míg jobbra az egész falat betöltő ablakot, ajtóval az erkélyre. Átfordulva a másik oldalra, beépített szekrényeket talált és egy ajtót, ami minden bizonnyal a fürdőbe vezetett.
Ki kelve az ágyból, Lara kisétált a nappaliba, ahol előző este hagyta bőröndjét, amivel együtt indult vissza a hálóba. Felrakva azt az ágyra, kicipzárazva, kivette fekete selyemköntösét, majd szintén fekete fehérneműjét a tusoláshoz szükséges dolgait tartalmazó neszesszerével, majd elindult a hófehér fa ajtó irányába. A kicsempézett helyiségben a világos színek domináltak, míg a tér nagy részét a sarokban elhelyezkedő sarok kád, mely mellett egy zuhanykabin is található volt. Az ajtóval szembeni falon egy impozáns méretű tükör helyezkedett el, alatta két mosdókagylót magába foglaló komód.
Lerakva mindent a kezéből, hajából óvatosan húzta ki a hajgumit, majd a tincsei közé túrt. Kibújva felsőjéből, már épp folytatta volna a vetkőzést, mikor észbe kapva, visszasétált a hálóba, ahol korábban látta a szállodai telefont. Felemelve a kagylót a szobaszervizt számát tárcsázta, hogy egy kávét kérjen.
– Jó reggelt – szólt a kagylóba Lara.
Jó reggelt. Miben segíthetek?
– Megoldható lenne, hogy egy kávét, feketén felhozzanak a szobámba?
Természetesen, megoldható.
– Köszönöm, de valószínű, hogy nem fogom kinyitni az ajtót, mert letusolok – jelentette ki és nagyon remélte, hogy így is megkapja az ébresztőjét.
Az egyik szobalány felviszi majd, és lerakja az asztalra.
– Köszönöm szépen – hálálkodott.
Letéve a kagylót, visszasétált a fürdőbe, majd befejezve a vetkőzést, belépett a zuhanykabinba. Magára folyatva a meleg vizet, érezte, ahogyan ellazulnak az izmai, míg lehunyt szemekkel élvezte a kellemes kényeztetést.

Húsz perccel később, fekete köntösében lépett ki az ajtón, nedves tincsei arcához és nyakához tapadtak. A nappaliba sétálva, a kanapé előtti dohányzó asztalon látta meg a gőzölgő csészét, amin elmosolyodott. A kezébe véve, az erkély felé indult, ahová kisétálva, még hidegnek találta a járólapokat, de nem is törődve ezzel, a korláthoz sétált. Óvatosan kortyolt a fekete nedűből, míg szemeivel a tájat pásztázta, mely nyugalmat és békét árasztott magából. A zöld erdők és magas hegyek lekötötték a figyelmét, és ugyan hallotta, hogy nyílik a mellette lévő erkély ajtaja, azonban nem nézett oda. Érezte, ahogyan az idegen végig méri a testét, aminek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, hiszen sejtette, hogy egy férfi az.
Elfogyasztva a kávéját, át sem nézve a szomszédjára, visszasétált a lakosztályba, majd letéve az immár üres csészét, a fürdőbe ment, hogy megszárítsa a haját. Semmi terve nem volt a délutáni meccsig, így lassan, rá éresőn csinált mindent, mintha tényleg pihenni érkezett volna. Mert hiába mondta ez mindenkinek, aki csak egy picit is ismerte Larát, tudta jól, hogy nem tud majd nyugton meg lenni egy helyben és újra elkezdi a saját maga kreált edzéseket, még ha meg is érdemelné a kikapcsolódást.

2016. január 15., péntek

2. fejezet - Emlékek, melyekre emlékszel, és amelyekre nem... 2.

Madridban egy telefont csörgött, amit egy férfi fel is vett, de nem őt keresték. A kagylót félrerakta, és kiment a pályára, hogy megkeresse a hívott személyt. Odakint mindenki edzett. Végignézett a játékosokon, és tekintete megakadt a keresetten.
– Hamilton! – Kiáltotta el magát, mikor észrevette a tréningező férfit. – Telefonon keresnek. Az irodában felveheted.
– Ki az? – Kérdezte, mikor a férfi mellé ért a focista. Fogalma sem volt, hogy ki keresheti ilyenkor.
– A rendőrségről hívnak, de nekem nem mondtak semmit. – Habár azt sejtette, hogy nagy baj lehet, ha a rendfenntartók keresik Anthonyt. Ezt társai is hallották, de fogalmuk sem volt, hogy mekkora gond lehet, viszont amikor már csak azt látták, hogy csapattársuk a folyosón rohan kezében az autókulccsal, rájöttek, hogy nagy baj van.
A férfi az úton száguldozott, mely Madridból Fuenlabradába vezetett, azonban nem haza felé tartott, hanem a kórházba. Amilyen gyorsan csak tudott, keresett egy parkolót, és a recepcióra sietett, hogy megkérdezze, melyik szobában van felesége és kislánya. A rendőrség azért kereste, hogy értesítsék az autóbalesetről, melyet Gabrielle és Lara szenvedett el. Mikor megtudta, hogy a második emelet kétszázhúszas és kétszázhuszonegyes kórteremben van családja, újra elkezdett rohanni, hogy megtudja, hogy vannak. A folyosón ott volt apósa is, aki épp az orvossal beszélt. Hamar megtudta, hogy kislánya egy agyrázkódással és néhány karcolással megúszta a balesetet, de felesége rosszabbul járt. Kiderült, hogy egy részeg sofőr áthajtott a piroson, és nekiment az autónak, amit Gabrielle vezetett. Eleget tudván, nem hallgatva tovább az orvos gépies szavait, bement feleségéhez.
– Drágám jól vagy? – Kérdezte meg kedvesét. Tekintete fátyolost volt attól, amit látott. A nő arca horzsolásokkal és néhol egy-egy varrattal volt teli, mindenhol gépek csipogtak, ezzel jelezve, hogy még életben van.
– Mi van Larával? – Hangja rekedtes volt, és halk. Haja ziláltan és kócosan szóródott szét a fehér huzatú párnán, mely most kiemelte sápadt bőrszínét.
– Ő jól van, most alszik – mondta, miközben leült egy székre, és megfogta a hideg kezeket. – Te jól vagy?
– Képzeld, Lara nyert egy meccset. – Nem felelt a kérdésre, mert nem akarta elmondani, hogy fájdalmai vannak, és azt sem, hogy hallotta az orvosokat, és tudja, hogy meg fog halni. – Azért indultunk el, hogy a fotónak vegyünk egy keretet… De ugye, tényleg nincs semmi baja?
– Nem, nincsen. Az orvos szerint néhány nap múlva már futkározhat is. – Próbált semleges hangon beszélni, de nem nagyon ment neki. Eluralkodott rajta félelme, miszerint elveszítheti kedvesét és tudta jól, hogy abba belehalna. – De neked most pihenned kell, hogy felépülj, és haza gyere velünk.
– Én nem vagyok biztos benne, hogy haza megyek innen… Ne mondj semmit, hallottam az orvosokat, és tudom, hogy ez képtelenség – mondta halkan, miközben kezét kivette a szorításból, és megsimogatta a férfi rémült arcát.
– Kérlek, ne mondj ilyet. – Állt fel a székről, és az ablak elé sétál, majd visszament feleségéhez, és folytatta. – Szükségünk van rád, nekem és Larának is. Kérlek, ne tedd ezt.
– Csss… Már nincs sok időm, érzem. – Egyre nehezebben vette a levegőt, de tovább beszélt. – Meglesztek nélkülem is. Kérlek, ne sírj, most erősnek kell lenned, hogy támogatni tud Larát.
– Akkor ne mondj ilyet – suttogta, miközben két nedves csík csillogott arcán. – Csak higgy abban, hogy meggyógyulsz, és akkor sikerülni is fog.
– De… érzem, hogy… fogytán… az időm. – Immár akadozva beszélt. Még egy utolsó lélegzetet vett, és csak két szót suttogott. – Szeretlek… Antho… – Már nem tudta befejezni mondatát. Szemei lecsukódtak, és a gépek jelezték, hogy szíve megállt, és nem vesz több levegőt.
– Ne! – Kiáltott fel a férfi, mire egy csomó orvos és nővér rohant be a szobába, és őt kitessékelték. Az orvosok újra élesztették, de mindhiába, már nem tudták visszahozni a nőt az élők sorába. – Miért?! Miért pont Őt vetted el tőlem? – Suttogta, miután bement halott kedvese szobájába. Apósa addig bement unokájához, aki még mindig nem kelt fel. – Inkább én lettem volna ott. Így most hogy fogom felnevelni Larát anya nélkül?
– Uram – szólt hozzá az egyik nővér, aki most lépett be a kórterembe. – Úgy gondolom, hogy tudnia kell valamiről. A vérvizsgálat során kiderült, hogy a felesége kéthetes terhes volt.
– Még tovább büntetsz? – Kérdezte, miután kiment a nővér, és kinézett az ablakon. Könnyei megállíthatatlanul folytak arcán, zöld tekintetében mérhetetlen fájdalom, keserűség és gyász volt felfedezhető. Végül felállt az ágy mellől és utoljára még lehajolt feleségéhez, majd megcsókolta. – Szeretlek, Gabrielle. Mindörökké. És ígérem, Lara mindent meg fog kapni, hogy boldog legyen.
Kilépett a folyosóra, ahol egy megviselt idős férfit és egy orvost talált. Vártak valakire, pontosabban, rá. Mikor a két férfihez lépett valamiért rossz előérzete támadt.
– Uram, a kislánya felébredt – kezdett bele az orvos. Anthony nyugtalan volt. Előérzete nem tévedt.
– Ugye, nincs semmi baja? – Kérdezte meg. Ránézett halott felesége apjára, aki elég rosszul festett, de ezt mindenki megértette, hiszen az egyetlen gyermeke most halt meg.
– Az agyrázkódása miatt amnéziája van – mondta az orvos. Hangján nem lehetett semmilyen érzelmet hallani, mintha gép lenne. Semmi érzelem, csak a munka, melyet el kell végezni. – Azt sajnos nem tudjuk, hogy részleges vagy…
– Vagy egész életében nem fog emlékezni az édesanyjára. – Fejezte be a mondatot. – Mit tehetünk?
– Azt ajánlom, hogy semmiképpen se mondják el az anyja halálát, mert egy újabb lelki trauma nem tenne jót neki – közölte a tényeket a doktor. – Sőt! Az még jobb lenne, ha elutaznának, és ha kérdi, hol az édesanyja, akkor mondja azt, hogy nem tudott velük jönni. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ez az ő érdekeit szolgálja.
– Köszönjük – mondták egyszerre apósával, majd bementek a kislány kórtermébe. Mindkettőjük elég nyúzott volt, de ezt nem mutathatták ki Lara előtt, mert ő semmire sem emlékezett.

10 évvel később

Az esőcseppek lassan hullottak alá az égből, hiába volt nyár, őt ez nem érdekelte, és lassan már három napja egyfolytában csak esett, lehűtve az így is hűvös nyarat. Ez jellemezte Anglia területét, így Liverpoolban sem volt másként.
A kis utcákon még nem járt senki, nem is csoda, hiszen még csak hajnali öt óra volt. Mégis, egy kertvárosi hatalmas villában nem aludtak, amelyhez hatalmas, nem hétköznapi udvar is tartozott. A ház mögött egy kisebb focipálya is helyet kapott az úszómedence mellett, ezzel is mutatva, hogy tulajdonosai mennyire szeretik a labdarúgást. A gigantikus méretű házban több hálószoba, vendégszoba, fürdőszoba, nappali, étkező és egy konyha foglalt helyet. A bútorok és az egyéb berendezési tárgyak is tükrözték anyagi helyzetüket.
A hatalmas lépcsőn egy tizenöt éves lány jött lefelé vállán egy sporttáskával. Mikor leért az előszobába, lerakta a többi csomagjához, majd elindult a nappaliba, ahol édesapja ült.
– Indulhatunk? – Kérdezte meg az ajtóban állva.
– Biztos, hogy menni akarsz? – Tette fel kérdését újra. Nem akarta, hogy egyetlen lánya elmenjen.
– Igen. Ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki – felelte, bár tudta, hogy ez nem teljesen igaz, de ezt az édesapjának nem kellett tudnia. – Nem mindenki mehet ki New Yorkba tanulni, és különben is, minden szünetben haza fogok jönni.
– De itt is van lehetőség, hisz kaptál ajánlatot… – Nem tudta befejezni mondatát, mert Lara közbe szólt.
– Már rég visszautasítottam! Inkább induljunk, mert nem fogom magam meggondolni – mondta a barna hajú lány, és elindult az előszoba felé. Felvette motoros dzsekijét és sportcipőjét, így már csak apjára várt, aki lassú léptekkel ment utána.
Magához vette két sporttáskáját és az egyik bőröndöt, majd kiment a már várakozó autóhoz. Felnyitotta a terepjáró csomagtartóját, és bepakolta táskáit. Ekkorra ért ki az édesapja, aki hozta az utolsó csomagot is. Miután mindent bepakoltak, beültek a járműbe, és a reptér felé vették az útjukat.
Fél óra autóút után kiértek a reptérre és hiába volt még csak fél hat, már sok ember sürgött-forgott az előcsarnokban. Miután kipakoltak a kocsiból és leadták az összes csomagot, mehetettek is a New Yorki géphez, mivel nemsokára megkezdték a becsekkolást. Elintézve minden szükséges dolgot, az ellenőrző pont előtt álltak meg, hogy elbúcsúzzanak egymástól.
– Hiányozni fogsz, Lara – mondta lánya fülébe a férfi, miközben megölelte. Olyan szorosan szorította magához, mintha sose akarná elengedni és ez így is volt. Feleségét már rég elvesztette, és most valahol a lányát is elfogja.
– Te is nekem, apa – súgta halkan Lara. Egy pár könnycsepp végig folyt arcán, hogy végül a földön haljanak meg. – Most már mennem kell.
– Ha megérkeztél, hívj fel. – Integetett utána apja. Szemeiben szomorúság volt felfedezhető, viszont ott volt mellette még a kíváncsiság fénye is, hiszen nem értette meg a lányát. Remélte, hogy egyszer megtudja döntésének okát.
A New Yorkba tartó gép háromnegyed órával később lassan szállt fel a kifutó pályáról, hogy megkezdje hosszú útját. Lara az egyik ablak melletti ülésen foglalt helyet. Az üvegen keresztül nézte a várost, melyet annyira szeretett, amit most elhagy és talán sose fog visszatérni. Fogalma se volt, hogy mihez fog ezek után kezdeni. Az elmúlt hónapokban sokat gondolkozott, de minden eszme futtatásának a vége az lett, hogy menjen el innen. El abból a városból, amiben megtalálta azt a személyt, aki elismerte tudását, de később elvesztette, és talán ezért is akart minél messzebbre kerülni onnan.
Tekintetét visszaemelte a látképről, és most a nyakában lógó dögcédula medálját figyelte, amit Tőle kapott, akit sose fog elfelejteni. Ezt az egyet biztosan tudta, azonban tovább kell lépnie, és új életet kezdenie New Yorkban. Ott, ahol új környezete, és új emberek várják, most csak erre volt szüksége.

***

A Liverpoolból érkező gép közel kilenc órás út után landolt New Yorkban. A rengeteg utas sietve állt fel a helyéről, hogy minél előbb leszálljanak a gépről. Voltak köztük üzletemberek, turisták, nászútjukat töltő ifjú házaspár, és voltak olyanok is, akik hosszabb távra jöttek. Egy fiatal lány lépett be az előcsarnokba, hogy összeszedje csomagjait, majd megkeresse a rá várakozó személyt.
– Lara Hamilton? – Kérdezte egy magas fekete hajú srác a lánytól.
– Igen – válaszolt a kérdésre, és végig mérte a tőle talán egy évvel idősebb fiút.
– David vagyok. – Nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta azt. – Anya küldött, és azt hiszem, mostantól nálunk fogsz lakni.
– Értem. Indulhatnánk? – Kérdezte, mire egy értetlen pillantást kapott. – Egy kicsit elfáradtam.
– Oké, de akkor add ide az egyik táskát. – Lara odatolta a két bőröndöt, míg a sporttáskát ő hozta. – Miért hoztál ennyi cuccot, hisz itt is beszerezhetted volna?
– Ebben a kettőben az edzéshez vannak felszerelések, a másik kettőben vannak a ruháim – mondta a barna szeműnek.
– Értem.

Lara még aznap megismerkedett a család többi tagjával, akiket nagyon kedvesnek tartott. Hamar eltelt az idő a kicsomagolással, beesteledett, mire végzett, így elment megfürdeni, majd lefeküdt aludni.
A következő napokban David bemutatta barátainak, és megmutatta neki a várost. Mégis a lányt akkor látta csak érdeklődni valami iránt, amikor a suliba mentek be, ahol nyáron is folytak az edzések. Ősztől egy igen ismert sportgimnázium tanulója lesz, ahová a fiú is járt, így nem lesz teljesen egyedül az első napjaiban. Bár meglenne az ismerősök nélkül is, hiszen könnyen feltalálja magát ilyen és ehhez hasonló helyzetekben.
Az egyik nap Daviddel tartott a kosárlabda edzésre, amely mégsem kötötte le a figyelmét, ő nem tartozott azok közé a lányok közé, akik oda voltak a kosaras fiúkért, akik hangos tapssal és kiabálással jutalmazták a játékosokat. Unottan lóbálta a lábát, mikor hangokat hallott odakintről, így gondolkodás nélkül indult el, hogy megnézze a zajok forrását. Rövid időn belül egy futballpályán találta magát, ahol éppen egy kisebb meccs folyt. Ahogy egyre közelebb ért, látta, hogy közel sem olyan szinten játszanak, mint amihez hozzá szokott otthon, aminek hangot is adott.
– Ti ezt nevezitek focinak? – Kérdezte hangosan. – Mert akkor fogalmatok sincs, hogy valójában, hogyan kell játszani.
– Nézzétek srácok, egy csaj – kiabált az egyik fiú. – Inkább maradj csendben, mert te még azt sem tudod, hogy mi ez, nemhogy a futball! – Célzott a kezében tartott labdára.
– Ne légy olyan magabiztos. Bármibe fogadok, hogy simán túlteszek a te amatőr tudásodon. – Vágott vissza, nem is foglalkozva azzal, hogy vérig sértheti a szőke hajút.
– Túl nagy a szád, de eddig még semmit sem mutattál – mondta idegesen, majd maga elé ejtve a focit, rárakta a lábát és várt. Lemondóan sóhajtott fel, végül neki iramodva, pillanatok múlva már nála is volt a játékszer, megdöbbentve ezzel mindenkit.
– Nem hiába Anglia a labdarúgás hazája – jelentette ki egyszerűn, majd tovább vitte a labdát, sok védőt kicselezve, és a végén egy csodálatos gólt rúgott.

5 évvel később

Lara újra egy repülőgépen ült, azonban nem haza tartott Liverpoolba látogatóba. Svájcot és Ausztriát vette célba, még pedig nem más miatt, mint a 2008-as Európa Bajnokság miatt. Hiába változott annyit, egyvalami megmaradt abból a lányból, aki volt. Ez nem más, mint a foci imádata. Már rég nem játszott tétmeccseken, csak néha néhány barátjával a régi gimnáziumi csapatból.
Egy kemény szezonnal a háta mögött igyekezett pihenni sokáig, miközben a válogatottak játékát figyelve kapcsolódik ki. Tudta előre, hogy őt is magával fogja ragadni az a szenvedély, ami régen is, aminek köszönhetően újra labdába fog rúgni. De vajon képes lesz egyszer arra, hogy teljes szívvel-lélekkel pályára lépjen, úgyhogy nem kell tartania semmitől? Erre még nem tudta a választ, azonban remélte, hogy nemsokára kiderül, és újra foglalkozhat régi szenvedélyével.

2016. január 1., péntek

1. fejezet - Emlékek, melyekre emlékszel, és amelyekre nem... 1.

Üdv kedves Olvasó!


Sok szeretettel köszöntelek a blogon 2016 első napján! Remélem, jól telt az estéd és az átünnepelt éjszaka ellenére, lesz némi erőd arra, hogy elolvas A pálya szerelmesei 1. fejezetét. Ahogyan a nyitó bejegyzésben írtam, most még az eredeti verzió részeit fogom feltölteni némi javítás után, bár így végig olvasva a kezdés nem kis kísértést éreztem arra, hogy átírjam az egészet... emiatt is döntöttem el már régen, hogy át fogom írni az egész történetet, aminek korábban már neki is kezdtem, csak aztán az Előszó megírása után másra terelődött a figyelmem. Most viszont, amíg a régi fejezeteket fogom átnézni és feltölteni az oldalra, mindenképp újra le fogok ülni ehhez a történethez és megvalósítom mindazt, amit az újra gondolásnál elhatároztam.
Nem is húznám tovább az időt. Kellemes olvasást/újra olvasást kívánok az 1. fejezethez és remélem, Te nem fogod olyan szörnyűnek találni, mint amit én gondolok ennyi év tapasztalatával az irományomról. Boldog új évet kívánok Neked!

Üdv,
Catalina

Lassan pirkad odakint, ezzel egy újabb napot megkezdve Fuenlabradában. A spanyol város Madridtól délre található, húsz kilométerre, mely napról napra fejlődik és növekszik. Sok mindenben különbözik a többi várostól, hiszen ilyen ütemben és mértékben még egy se érte utol, de egész Spanyolországban egy azonosság van, ami minden helyen megtalálható. Ez pedig nem más, mint a foci iránti szeretetük. Mindenki szurkol valamelyik csapatnak, és sokat járnak ki a meccsekre is. Ez jellemezte Fuenlabradát is, ahol a gyerekek imádtak focizni, azonban voltak olyanok is, akik már fiatalon komolyan foglalkoztak a labdarúgással.
A külvárosban, egy hatalmas házban egy öt év körüli kislány ébredezett. Fiatal kora ellenére már sokat tudott, többek között olvasni és számolni is. Megnézte éjjeliszekrényén az óráját, és amint álmos szemeivel meglátta, hogy lassan hat óra, kikelt ágyából. Szobája kicsit se volt hétköznapinak mondható, hiszen az ilyen korú kislányok alvó helyiségei rózsaszínűek voltak, telis-tele Barbie-babákkal, viszont nála a falak elég furcsa mintázatot kaptak. Az alján körülbelül egy méterig kék volt a fal, de felülre már piros és fehér csíkokat festettek, ha ez egy fiú szobája lenne, akkor mindenki értené, de egy kislánytól furcsállották.
Megdörzsölte szemeit, melyből így akarta elűzni az álom utolsó szikráit, majd bement egy ajtón, amely a fürdőszobába vezetett. A mosdóhoz sétált, ahol egy kis szék állt, amivel felérte a csapot. Megmosta arcát, majd fogait is, és amikor mindennel végzett, visszament szobájába és az egyik szekrényhez lépett. Fiatal kora ellenére elég érett volt: már egyedül öltözött, és sok mindent tett meg magában féltő kezek nélkül, ezért is nézték különcnek a korabeli társai, mégsem foglalkozott velük, hiszen nem értették meg őt.
Kivett egy szürke trikót és egy fekete rövidnadrágot a hatalmas szekrényből. Hiába volt még pirkadat, de már lehetett érezni, hogy ma is fülledt, meleg idő lesz. Egy másik szekrényből elővett egy fekete sporttáskát, és beledobott egy törölközött, egy sípcsontvédőt és egy sportszárat is. Mikor végzett, gyorsan felöltözött, és kifésülte világosbarna fürtjeit, amiket egy hajgumi segítségével felfogott. Felkapta vállára a holmiját, mely pont az ő termetére volt szabva, majd lerohant a hatalmas lépcsőn, és útjába vette a konyhát. Félúton egy fal mellé ledobta terhét és bement a hatalmas konyhába, ahol már ott voltak szülei.
– Jó reggelt – köszönt vidám hangján. Először egy fiatal nő fordult felé, aki huszonhat éves volt, de letagadhatott jó pár évet. Szőke haja vidáman omlott hátára, kékes tekintete mindig boldogságot sugárzott, hiszen mindene megvolt, amire vágyott. Egy szerető család, sikeres sportoló volt, és sose kellett nélkülöznie.
– Neked is jó reggelt, kicsim – mondta egy ugyancsak huszonhat éves, jóképű férfi. Feleségéhez hasonlóan neki is szőke haja volt, habár az övé sötétebb, zöldes tekintetében a boldogság sugarai csillogtak. Jóval magasabb volt kedvesétől, de ez sose zavarta őket. Ő is elismert sportoló volt. Egy gálán találkoztak, ahol első látásra egymásba szerettek.
– Kérsz, valamit reggelire, vagy csomagoljak neked? – Kérdezte kislányát. Mindig mosolygott, és ezt örökölte lánya is.
– Nagypapa felkelt már? – Kérdezett vissza, mert indult volna.
– Már kint vár – válaszolta édesapja.
– Akkor anya, csomagolj. Nekem még el kell raknom az innivalót, és a cipőmet is – hadarta, miközben kivett két palack ásványvizet a hűtőből, és már rohant is táskájához, hogy belerakja, majd továbbment, és elővette a szekrényből a fekete stoplis cipőjét, amit szintén belerakott táskájába.
– Kicsim, kész a szendvics – szólt édesanyja, és figyelte izgatott lányát.
– Köszönöm – mondta, és adott két puszit az arcára. – Most megyek. Majd jövünk a nagypapával. – Szavait már csak hallották, mivel gyorsan rohant a bejárat felé.
– Pont annyira mániás, mint te és még csak öt éves. Mi lesz itt tíz év múlva? – Mondta Gabrielle, miközben visszament a konyhába.
– De ugyanolyan csodaszép lesz, mint te és tíz év múlva nem tudjuk majd visszatartani a srácokat, akik majd szerelmesek lesznek belé – válaszolta Anthony, miközben megölelte feleségét, majd megcsókolta. – Szeretlek.
– Én is téged – mondta egy újabb csók előtt. – Ezek szerint, kezdhetünk előre félni a szerelmes fiúk miatt.
– Pontosan. Nekem most mennem kell edzésre. – Elindult a bejárat felé, ahol már ott volt saját sporttáskája. Lassan hat éve lesz, hogy a Real Madridhoz került, mint csatár, innen örökölte lánya a foci iránti szeretettét. Még mielőtt elhagyta volna a házat, visszament feleségéhez, és ismét megcsókolta. – Estére itthon leszek. Ígérem.
– Szavadon foglak – mondta vidáman a nő, és kikísérte férjét a kocsihoz. Még intett egyet a távozó autó felé, majd visszament a házba.

***

Fuenlabrada utcáin egy kislány és a nagyapja sétált. A helyi stadion felé tartottak, ahova szinte minden nap lejártak, és mivel nem laktak messzire, ezért gyalog mentek.
– Nagypapa, ma mit fogunk csinálni? – Kérdezte a kislány.
– Először is, megreggelizel. Üres hassal nem jó edzeni – mondta mosolyogva nagyapja, aki edző volt. – Aztán bemelegítesz, a többit meg majd kitaláljuk. Gondolom, focizni akarsz – jelentette ki, mert nagyon jól ismerte unokáját, és tudta, hogy nagy tehetség.
– Rendben – mondta vidáman, és szemeiben különös fény csillant meg, melyet csak azok ismertek fel, akiknek szenvedélye volt a futball.
Útjuk hátra lévő részét csendben tették meg. Ez is jelezte, hogy érettebb, mivel nem fecsegett állandóan, mint a korabeli lányok. Mikor megérkeztek a stadion elé, megtorpantak és felnéztek a vasszerkezetre. Ezt már-már rituálénak is nevezhetnék, hiszen mindig megálltak, és megcsodálták az építményt.
– Gyere, Lara. Menjünk – szólt neki a negyvenes évei végén járó edző.
– Megyek – válaszolta, miközben már rohant, hogy beérje nagyapját.
Bent leültek a lelátóra, és Lara gyorsan megreggelizett. Miután végzett, levette cipőjét és zokniját. Táskájából elővette a focizáshoz használt felszerelést, melyet sietve felhúzott.
– Öt kör a fél pályán – jelentette ki nagyapja, mikor látta, hogy végzett minden teendővel. Még mielőtt elment volna a köröket róni, ellenőrizte a cipőfűzőt, hogy jól kötötte meg. Nem akarta, hogy valami baja legyen belőle az edzés során.
– Oké. – Leszaladt a lépcsőn, és elkezdett futni.
Közben az öltözőben egy ifjúsági csapat vette át mezeit a mai meccsre készülve. Nem voltak túl nyugodtak, hiszen kevesen voltak, mivel valamilyen vírus miatt sokan megbetegedtek, és nem tudtak játszani. Még egy játékos kellett volna a kezdőcsapathoz. Most nem akartak veszíteni, hiszen ez egy fontos mérkőzés, ezen múlik, hogy megnyerjék a bajnokságot. Izgultak, mivel nem tudták, hogy most mit fog lépni az edző, aki ekkor hirtelen hangokat hallott a pálya felől. Ekkor eszébe jutott az egyetlen, bár egy kicsit fura megoldás. Egy szó nélkül kiment az öltözőből, és a pálya felé vette útját. Tudta, hogy ki lehet kint, mert ő mindig látta a kislány edzését, melyet egyedül végzett, nagyapja utasításait követve.
Mikor kiért, a lány már a kiszabott köröket rótta. Odalépett az edzőjéhez, és elmondta a csapat helyzetét, majd az ötletét, melyet nem nagyon helyeselt, hiszen unokája és a fiúk között négy év volt a különbség, akik még magasabbak is voltak, de végül addig győzködte az öregedő edzőt, míg bele nem ment. Visszament csapatához, és elújságolta az új fejleményeket. Nem nagyon örültek annak, hogy egy lány fog beállni hatodiknak, de úgy voltak vele, hogy majd nem passzolnak neki. Még nem látták játszani, így nem tudták mire képes.
– Lara, gyere ide – szólt hangosan nagyapja. – Ugye emlékszel arra a csapatra, amelyik itt szokott edzeni?
– Igen, de miért kérdezed? – Kérdezte meg, mivel nem értette, hogy ez most miért fontos.
– Nos, azért, mert be kell állnod hozzájuk játszani, mert a fél csapat lebetegedett, és te leszel az ötödik játékos a kapus előtt.
– Oké, de csak egy feltétellel – mondta az időközben odaérkező edzőnek. – Ha beszél velük, és megmondja nekik, hogy nekem is passzoljanak.
– Ezt elintézem. Akkor beállsz játszani a csapatba? – A kérdésre egy bólintás volt a válasz.
Visszament újra a csapathoz, és szólt nekik, hogy menjenek a pályára, kezdjék meg a meccs előtti rövid bemelegítést. Még elmondta a feltételt, melyet Lara szabott, és ő is hozzátette, hogy ismeretek nélkül ne döntsenek. Öt kört kellett futniuk, amikkel Lara egy szó nélkül az elsők között végzett. Szép sorjában elvégezte a nyújtásokat, a különféle talajgyakorlatokat, és a csapat nagy figyelmét felkeltette, hogy egyszerre végzett mindig a kapitánnyal, aki a legjobb volt a csapatban.
Még nagyon fiatalok voltak, de komolyan vették a bemelegítést. Mikor áttértek a labdákhoz, nagyapja bedobott neki egyet, hogy magában gyakoroljon. Egyáltalán nem figyelt a srácokra, csak arra, hogy minél jobban tudja megtenni a különböző cselkombinációkat és trükköket, amiket már tudott, és ez be is vált, most már a csapatkapitány is felfigyelt rá. A kilenc év körüli, barna hajú és szemű srác érdeklődve nézte játékát. A csapatból nem sokan képesek megtenni azokat, amiket mosta lány megcsinált, magában pedig elismerte, hogy elég jó játékos lehet.
– Gyerekek, gyertek ide! – Kiáltotta el magát az edző. – Lara be fog állni játszani, hogy meglegyen a csapat, ahogy megbeszéltük. Már beszéltem a bíróval, aki megengedte, de még szeretném elmondani nektek, hogy azért mert lány, még ő is tud játszani, így ne hagyjátok ki a játékból. Sőt, vele nem is fog számolni az ellenfél, mivel elég alacsony és fiatal, meg persze ugyanazon az elven lesz, mint ti. Remélem, értettétek, mit mondtam. Lara, ha jól tudom, csatár poszton játszol, ugye?
– Igen, de ha kell, hátra szoktam menni védekezni is – mondta, az utcán játszott meccseken szerzett tapasztalatait felhasználva.
– Rendben, elöl fogsz vele állni. Ő is csatár, és egyben a csapatkapitány is. – Mutatott a srácra. – Nos, akkor jó játékot. És nem kihagyni a játékból Larát – mondta az edző, és felengedte csapatát a pályára. Az ellenfél, mikor meglátta a kicsi Larát, mindegyik játékos hangosan felnevetett, de ez nem hatotta meg. Bátran mosolyodott el, mintha csak egy kihívás elé állították volna, majd oldalra nézett, ahol a másik csatár állt. Látta rajta, hogy nem hisz benne, ahogy egyik fiú sem. Ekkor erősödött meg benne az elhatározás, hogy bizonyítani akar, megmutatni nekik, hogy ő is tud játszani.

***

Egy kis utcán egy kislány futkosott a nagyapja körül, aki ezen csak boldogan mosolygott. Nem is csoda a kicsi kedve, hiszen megnyerték a meccset, hála neki, amit egyik fiú sem akarta beismerni a csapatból. Annak ellenére, hogy csak most állt be közéjük, megkapta az érmet, az edző adta neki, és mikor látta a döbbent tekinteteket, csak annyit mondott, hogy megérdemli, mivel ő szerezte a győztes gólt. Sokáig döntetlen volt az állás, így az utolsó percben, mikor látták, hogy jó helyen helyezkedik Lara, lepasszolták neki, és ő berúgta a labdát a hálóba. Majd ekkor megszólalt a síp, míg ő továbbra is döbbenten állt egy helyben, hiszen még tétmeccset nem nyert, és főleg nem az ő góljával. A csapatból néhány srác odafutott hozzá, és körülrajongták, az egyik még a nyakába is vette a megszeppent lányt, és odavitte a többiekhez. Miután megkapták az érmeket, egy közös fotóhoz kellett összeállniuk, és Lara guggolt az alsó sor közepén, így elé került a kupa, amit megnyertek. Mindenki vidám volt a képen, melyet a nagyapja hozott a kezében. Miközben előhivatták a fényképet, az edző beszélt Lara nagyapjával, hogy nem játszhatna-e a csapatban, erre csak annyit válaszolt, hogy az unokájának kell döntenie.
Lassan hazaértek, Lara berohant a hatalmas házba, hogy elmesélje édesanyjának a győztes gólját és a meccset is, amivel megszerezte élete első érmét. Ezt újra megmosolyogta nagyapja, hiszen egy meccs után – amit ráadásul elég intenzíven végigjátszott – még senkit se látott így futkározni, mintha nem is lépett volna pályára. Majd eltűnt a bejárati ajtó mögött, és hallotta vidám hangját, amint mesél.
– Anya, nézd! – Mutatta az érmet, amit kapott. – Most kaptam.
– Kitől? – Kérdezte mosolyogva.
– Egy bácsi adta, és azt mondta, azért kapom meg, mert én rúgtam a győztes gólt. – Foglalta össze röviden. Ekkor lépett be nagyapja is, aki csak bólintott lányának, hogy tényleg így volt. – Nézd, itt a fénykép is.
– Ügyes vagy, kicsim. – Ölelte meg lányát Gabrielle. – Mi lenne, ha vennénk egy keretet, és beleraknánk?
– Oké, akkor menjünk. – Örvendezett Lara. – Apának is megmutatom majd. Biztos örülni fog, hogy nyertem egy érmet – mondta, miközben kiment a házból, és kint várta anyját.
– Te jó ég! – Forgatta szemeit az asszony. Fogalma sem volt, hogy lehet ennyire szeretni a focit. – Tényleg ő rúgta a győztes gólt?
– Igen – felelte apja, aki látta lánya döbbenetét. – Sőt! Az edző megkérdezte tőlem, hogy nem játszhatna-e a csapatban, de én csak annyit mondtam, hogy Larának kell döntenie.
– Értem. Hihetetlen! – Mondta, miközben megnézte a fotót. – Ő a legkisebb, és ráadásul lány. Biztos belemegy, hogy játsszon a csapatban. Gondolom, a fiúk nem nagyon örültek neki a meccsen.
– Hát, az elején nem nagyon adtak neki labdát, de mikor adott egy gólpasszt, már őt is megjátszották – felelte, és elmesélte a meccs eseményeit. – Aztán, az utolsó pillanatban kapott egy passzt, amit gólra váltott.
– Anya, gyere már! – Kiabált be Lara.
– Megyek. – Indult el az ajtó felé. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen tehetséges. De most jobb, ha megyek, mert a végén még valami ostobaságot tesz. Szia, apa. Majd jövünk.
– Rendben. Szia.